Hope - Remény
Yukio a kastély előtt várt még egy kis ideig. Nem tudta, hogy most mihez kezdjen. Az épületbe többé már nem térhet vissza. Nemsokára az udvart is el kell hagynia. Hová mehetne? A Gyehennából nem olyan egyszerű a kijutás, mint amilyennek hangzik. Ha adtak volna neki még egy kis időt, és ha a bátyja sem most jutott volna döntésre, akkor lett volna elég ideje kitalálni az átjutás módját. De így, hogy ez ilyen hirtelen érte, és hogy most teljesen egyedül kell kitervelnie, egyre csak halványul benne a remény, hogy valaha is eljuthat az emberek világába. Pedig muszáj lesz. Már rá szavalták az ítéletét, miszerint nem maradhat itt, a pokolban. Aki nem ide való, az menjem máshová.
A kezében levő naplóra tekintve eszébe jutott, az egyetlen dolog, ami még megmentheti. Mégpedig a titkos szoba. Ott emberek által írt könyvek vannak, és olyan más dolgok is, amiknek köze lehet Ashiahoz. Ez az egyetlen hely, ami segíthet neki, most utoljára, nyomot találnia. Lehet, hogy megint nem talál ott semmit, de egy próbát biztosan megér. A kastély végébe sietve, leellenőrizte, hogy a kulcs a zsebében van e még. Benne volt, már a megtalálása óta ott tartotta. Viszont az udvar végébe érve, a kastély falán nem volt már ott az ajtó. A helyét ismét kiszáradt, tüskés indák nőtték be. Mintha sosem lett volna rajta semmi. Nem értette, hogy ez, hogy történhetett meg vele újra. Az ajtó a múltkor is, akkor tűnt el, mikor igazán szüksége lett volna rá. Olyan volt, mintha direkt a bolondját járatná vele valaki. Mintha összefüggés lenne közte, a bátyja a száműzés és a szobaközött.
A háta mögül meghallotta valakinek a lépteit. Mephisto volt az.
- Keresel valamit?
De a fiú csöndben maradt.
- Csak nem a szoba ajtajáért siettél ekkora hévvel ide?
Yukio azonnal meglepődött Mephisto szavaira. Tudna az ajtóról? Igaz, végig gyanúsított volt a fiú fejében, sok mással és a szobával kapcsolatban is. De ezt így konkrétan sosem gondolta volna, hogy a nevelője szemtől szembe fogja vele közölni.
- Honnan tud a szobáról?
- Egyszerű. Úgy, hogy én tettem ide. Mondhatni én vagyok a szoba tulajdonosa.
- De miért lenne egy ilyen szobája? A tartalmát nézve, furcsa belegondolni…
- Egyáltalán nem furcsa. Tudod ugye, hogy én nekem szabad átjárásom van a másik világba? Ahogy neked is felkeltette a halandók világának kultúrája az érdeklődésedet, úgy nekem is, és úgymond, itt gyűjtöm könyveiket. Valamint egyben ez egy hivatalos szoba is. Bizalmas információkat őriztem itt, amikbe te beleütötted az orrodat. E miatt meg kéne, hogy büntesselek, de úgy látom, a bátyád megtette helyettem. Ezekhez az információkhoz egyébként neked is van valamennyi közöd, és a testvérednek is. Bár nem hiszem, hogy ő neki szüksége lenne erre a tudásra a későbbiekben, ezért felesleges volt elővennem. Például az a könyv, amit most a kezedben tartasz, az édesanyád naplója.
A könyvre nézve felhökkent a fiú.
- És ez még nem minden. A képen, amit a borítékban láthattál, azon is édesanyád szerepelt.
- És ki volt az az árny, aki a szoba felfedezésekkor rám támadt?
- Sejtelmem sincs, azt már én sem tudom. De belegondolva már önmagában veszélyes volt az, hogy a szoba közelébe mentél. Sőt, sokaknak célpont voltál már születésed óta a kastélyban, így ezen ne lepődj annyira meg.
- Szóval, maga mindvégig tudott, arról, hogy folyamatosan használom a szobát.
- Természetesen tudtam. De nem szóltam bele. Hiszen ennek így kellett történnie.
- És mi állt a levélben? Ami a borítékban volt a kép mellett.
- Ezt már csak akkor fogod megtudni, ha sikerül eljutnod a másik világba. Hiszen, most lettél száműzve. Nem maradhatsz itt sokáig, mert azzal csak rontanál a helyzeteden. Nemsokára a többi nevelő, kastélylakos és démon fülébe fog jutni az elűzésed híre. Lehet, hogy már most is tudják. Legrosszabb esetben halálra is ítélhetnek. Ezt te sem akarhatod.
- De akkor mitévő legyek?
Emelte fel idegesen a hangját Mephisto felé.
- Én azt javaslom, hogy indulj el kelet felé a szurdok főhídján. Ha szerencséd van, akkor a Sátán ott fogja nemsokára megnyitni a Gyehenna kapuját. A legtöbb démon, amelyik átjárhat a másik világa, ott szokott átkelni a kapun. Közéjük tartozok én is. Persze ez akkor sikerülhet, ha tényleg szerencséd van, és ha senki más nem tenne ellened, még a Sátán sem. De lehet, hogy még ő se tenne. Hiszen a kezdettől fogva figyel téged. Tudta, hogy mire készülsz. Igazság szerint, az egyedüli, aki csak most szembesült a ténnyel, miszerint mit akarsz magaddal kezdeni, az a bátyád volt. De mindegy is. Így ahogy vagy elindulhatsz. Ennyiben tudtam segíteni. De még mielőtt elindulnál, figyelmeztetlek, hogy az emberek világában se lesz könnyebb. A sorsoddal ugyanúgy szembe kell ott is nézned. Az is meglehet, hogy következő alkalomkor mikor találkozol egy pokolbelivel, már az ellenségeként fog tekinteni rád. De nem akarom elvenni ettől a kedved. Hiszen más választásod, már nem igazán van.
- Igaz. Hiszen halálra vagyok itt ítélve.
Indult el, és nézett fel a kastélyra. Mire visszafordult Mephisto már rég eltűnt mellőle. Érezte, hogy csak most jött el az a pillanat, mikor igazán magára van ítélve. Mindenesetre megfogadja Mephisto tanácsát, és elindul kelet felé, a szurdok híját használva.
Mikor az egyik sziklára lépett, amely a többivel együttesen híddá formálódott, visszatekintett a mögötte álló épületre. Igaz, nem szívlelte sosem ezt a világot és ezért akarja elhagyni, de mégis itt nőtt fel. Bármilyen komorak, fájdalmasak, vagy szürkék voltak az itt eltöltött percei, a kastély volt már születése óta az otthona. Ezt még egyszer, utoljára végig szerette volna mérni a tekintetével. Ha most nem igyekezne, talán meg is könnyezné. De sietnie kellett tovább, hiszen bármelyik pillanatban megtámadhatja bárki. Mostantól az alvilág lakosai nem úgy fognak tekinteni rá, mint démonhercegre, hanem mint árulóra, vagy áldozatra, aki megérdemelte, hogy száműzték. A hídon haladva egyre csak telt az idő. Már olyan messzire jutott, hogy a távolból visszatekintve semmi sem látszódott a kastélyból. És egyre jobban zavarták a mélyben lapuló lelkek is. A múltkóriból tanulva, már odafigyelt rájuk. Nem engedhette meg egyiknek sem, hogy magával húzhassák a sötétségbe. Pont a kapu megtalálása előtt. Gondolta, hogy idáig, ilyen messzire biztos, hogy még a bátyja se merészkedett el. Eltelt még egy kis idő, mire észrevett valami különös dolgot. Valószínű, a Gyehenna kapuja volt az. Viszont sokkal másabb, visszariasztóbb volt egy átlagos ajtónál.
Mérete nem volt olyan hatalmas, de az előtte álló fiúnál jóval nagyobb volt. A kapu szegélye sötét, kacskaringós mintájú volt, ahogy a kilincse is. Nagyját furcsa, démoni szobrok töltötték ki, amelyek úgy néztek ki, mintha mozognának. Az ajtó közepét két nagyobb szem díszítette, amelyekhez, ahogy közeledett a fiú, kinyíltak. Az velük szembe álló összes mozdulatát figyelték. Az egészet sötét köd vette körül, a földön, a kapu alját pedig fekete vér szennyezte be.
Yukio még párszor végiggondolta, hogy valóban ezt a döntést akarja e hozni. Hogy tényleg át akar e menni ezen. Végül, a kapu riasztó külseje ellenére megmarkolta a kilincset, ezzel kinyitva az ajtaját, amelynek résén vakító fény világított kifele. Majd belépett, örökre elhagyva a Gyehenna világát.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
