What you’ve lost – Amit elvesztettél

A szobáját elhagyva Yukio kisietett a kastély elé. A lépcsőkön keresztül a szurdokon akadt meg a szeme. Bár közelebb menni nem akart, csak messziről figyelte. Mikor ezt megunta, néha bele olvasott a naplóba, amit magával hozott, vagy körbe sétálta az épület elejét. Mást nem igazán tudott tenni. Várta, hogy a bátyja kipihenje magát. Vagyis inkább átgondolja a dolgokat. Pedig azt neki kéne, de az biztos, hogy a döntését még a történtek ellenére sem fogja megváltoztatni. Abban reménykedett, hogy Rin nemsokára megnyugszik, és ismét megbékél. Ahogy telt az idő, már azon kezdett el gondolkozni, hogy ő indul fel a kastély legtetejébe, mikor észrevette maga mögött a kastély kapujának csukódását. Rin lépett ki rajta. Megállt a lépcsők előtt. Tekintete és kisugárzása semmit sem változott az előzőek óta. Mélyen, öccse szemeibe nézett, aki a hangra megfordulva, a lépcsők aljában várta.

Kérdezte, baljós tekintettel.

Értetlenül nézett vissza a bátyjára.

Ezt követően Rin visszalépett a bejárathoz, ismét kinyitotta a kastély ajtaját, majd félig megfordulva, öccsére nézett.

Majd becsukta az ajtót maga mögött. Visszament a kastélyba. Oda ahova öccse mostantól nem teheti be a lábát.

Yukio megdermedve állt az épület előtt még egy darabig. A bátyja szavaitól arcára ráfagyott a gyötrelem. A földet nézve, a látása egyre homályosabbá vált, nem sok hiányzott, hogy sírni kezdjen. Csak most álltak össze teljessé a dolgok a fejében. Eddig minden olyan darabos volt. Mintha a történtek, amik idáig érték, szilánkok lettek volna. Bekövetkezett, az, amivel mindig is tisztában volt. Tudta, hogy egyszer eljön ez a pillanat, mikor el kell hagynia a kastélyt. De sosem hitte volna, hogy ez a pillanat ennyire fájdalmas lesz. És hogy az, aki száműzni fogja, a saját bátyja lesz. A bátyja, aki az imént tagadta ki. Hiszen az előbb mondta, hogy többé már nem a testvére. De meglehet, hogy sosem volt az. Mert, ha ő mindig is más volt, és ha ezt kezdettől fogva Rin is tudta volna, akkor már sokkal korábban megtörtént volna a száműzése. Biztos, hogy akkor már a kezdettől fogva gyűlölte volna az öccsét. Az is lehet, hogy sosem szerette. Mert ha szerette volna, most nem tette volna ezt. Ha érzett is iránta valamit, az is biztosan elmúlt. Minden bizonnyal. Mára olyan érzéstelenné vált, mint a többi démon. És ha öccse előre tudta volna, hogy ezt a választ fogja kapni, akkor sem döntött volna másképpen. Pedig Rin nem is tudja, hogy mennyire fájtak Yukionak a bátyja szavai. Ő még ezt is megtudná neki bocsátani, ha kaphatna még egy esélyt. De ez sosem történne meg. Rin sosem fogadná vissza. Egy dolog pedig biztos volt Yukio számára. Mégpedig az, hogy minél előbb ki kell jutnia innen, a Gyehennából.