Our Shatters –Szilánkjaink
Yukio felébredve a trónon körülnézett maga körül és látta, hogy bátyja a vállára támaszkodva rajta alszik. Még most is abszurdnak tartotta azt, hogy ez megtörtént, és nem csak álmodja. Nem hitte volna, hogy ennyi idő után újra helyreállhat a viszonya közte és a bátyja között. Alvó testvérét nézve, azon gondolkodott, hogy milyen jó lenne, ha ez örökké így maradhatna. De biztos, hogy nem úgy fognak alakulni a dolgok, mint ahogy a szíve mélyén szeretné. Ő az emberek között szeretne élni, a bátyjából pedig nemsokára démonkirály lesz.
***
Nem tudott visszaaludni. A bátyja pedig már egy kicsit zavarta, hogy az egész súlyával rátehénkedik álmában. De ezt megoldotta azzal, hogy a trónban a karfát párnaként használva hanyat feküdt, és így már nem zavarta a rajta alvó. Sőt, egész nagy örömmel eljátszadozott bátyja finoman kunkorodó hajtincseivel, majd megakadt a szeme azon, hogy milyen szép, hosszú és sötét szempillái vannak testvérének. Ezt látván azon kezdett el gondolkodni, hogy mióta utoljára figyelhette meg így a bátyját, azóta mennyire megváltozott. És nem csak Rin ő is. A felnőtté válás egy normális dolog. De emellett fájdalmas is, mert felnőve mindenki a saját útját kezdi el járni, ahova más kísérete nélkül, egyedül kell elindulnia. Aztán eszébe jutott, hogy a naplót felhozta magával, és mielőtt elaludtak volna letette a trón mellé. Lenyúlt érte, és elkezdte újra olvasni. Nem sokkal később Rin mocorgással és ásítással jelezte, hogy felébredt. Persze lemászni öccséről még így sem volt hajlandó. Elkezdte kitörölni az álmot a szemeiből, majd megkérdezte Yukiotól, hogy mit olvas. Testvére bátyát nézve csöndben maradt, nem tudott mit mondani rá. Igazából meglehet, hogy nem is akart erre válaszolni. Így bátyja kezeivel lefogta az alatta levőt, majd farkát a könyvre tekerve elvette Yukiotól. Alantas mosollyal kezdte azzal zsarolni öccsét, hogy addig nem adja vissza neki a könyvet, amíg nem válaszol a kérdésére. Yukio tudta,hogy bátyja csak játszadozásképp teszi ezt vele, nem szabad komolyan venni ilyenkor, így sóhajtva egyet elmondta, hogy ez a kedvenc könyve, amit valószínűleg egy ember írt. És ez amolyan napló szerűség.
- És miket írnak benne?
- Nii-san, azért ezt már elég nehéz lenne részletezni.
- Hát akkor nincs mit tenni. Tessék, visszaadom. Olvass fel belőle.
Nyújtotta vissza öccsének a könyvet, majd visszafeküdt rá, és kíváncsian hallgatta.
- Hát jól van.
„...Reggel, az ágyból felkelve bámultam ki az ablakon. A szokatlan időjárás miatt, azonnal kiszaladtam az udvarra, és úgy gyönyörködtem tovább a hajnali esőben…”
Kezdte el felolvasni. Közben néhol felnézve kereste bátyja tekintetét, bár szemeiben látta, hogy a szöveg egyáltalán nem hatja meg annyira, mint amennyire őt varázsolta el. Sőt, kifejezetten látta rajta, hogy a szöveg hidegen hagyja, maga a felolvasást élvezi, mint egy kisgyerek, mikor ínyére van, hogy foglalkoznak vele.
***
- Nem akarsz kijönni velem a szurdokhoz?
Kérdezte Rin öccsétől, nem sokkal a felolvasás után. Yukio bátyja ötletét nem igazán támogatta, főleg a múltkori miatt. Nem hagyott benne semmi szép emléket sem a hely, sem a szakadékban levő lelkek fenyegetése. Így közölte Rinnel, hogy nem tartja ezt jó ötletnek.
- Ne nyugtalankodj a hely miatt. Nem egyedül mész, így semmi sem fog ott ártani neked. Még a lelkek sem.
Yukio testvére válasza miatt kénytelen volt beleegyezni.
A kastély elejében ismét elindultak a szurdokon át vezető hídon.
- Amúgy is beszélni szerettem volna veled, de a kastélyban problémás lett volna erről beszélni. Bárki ki hallgathatna az épületben. Tehát, gondolkodtál már azon, hogy hogyan fogsz eljutni az emberek világába?
Kérdését feltéve megállt, majd megfordult és öccsére nézett.
- Egyetlen átjáró létezik, a pokol kapuja. De ezt is csak a Sátán képes megnyitni. Azt viszont semmiképp se szeretném, hogy apánk megtudja, hogy mire készülök. Remélem megérted, hogy miért.
- Persze, értem én. De talán létezik erre megoldás. Lehet, hogy nemsokára megengedik nekem az átjárást a másik világba. Akkor jöhetnél velem te is.
- Igen, de attól, hogy neked ezt megengedik, nekem nem fogják.
- Lehet, de majd csak sikerül kitalálunk erre valamit. Mert tudod, tegnap volt az utolsó órám. Így ezek után több időm lehet arra, hogy segíthessek neked megoldást találni.
Yukio ezt hallván, nem tudott mit mondani. Bátyja mondatait követően nem hallatszódott semmi. Csak a néma csend, de válasz nem érkezett. Jó lett volna azt gondolni, hogy milyen jó is lenne, ha ez valóra válna. De, amíg ennek nincs semmi eredménye vagy látszata, addig butaság lenne rá bármit is mondani. Így inkább témát váltott.
- Egyébként te miért szeretsz ide kijárni?
- Mindig más miatt. Sokszor bezártnak érzem magamat a kastélyban. Itt legalább nyugodtan gondolkodhatok. Vagy ideális hely arra, hogy az órákra gyakoroljak.
Bár Rin nem a színtiszta igazat válaszolta. Csak nem akarta elmondani öccsének, hogy mind ezek mellett sokszor terrorizálja az itt szenvedő emberi szellemeket, amelyek ugyan visszariasztó csontváz formát öltenek magukra, de haláluk előtt szerzett érzéseik és emlékeik változatlanok maradtak. Nem értette, hogy öccse őket nézve, hogyan tud ilyen sajnálattal letekinteni rájuk.
***
Visszatérve a kastélyba ismét különváltak. Yukio jelezte bátyjának, hogy felmegy a szobájukba, Rin pedig a trónteremben marad még egy darabig. Remélte, hogy hamarosan felkeresik, az utolsó órájával kapcsolatban. És ez nemsokára be is következett.
A termen a hideg futott végig. A gyertyák sorra aludtak ki a beszökő huzat miatt. A szobába sötét aura keletkezett. Olyan volt, minta kinti köd, csak ez korom fekete. Rin a trónba ülve köszöntötte a sötét fátyolból felbukkanó apját.
Már vártalak, apám.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
