Devotion – Odaadás
A fiú viszonozta apjának a köszöntését. Gondolhatta volna, hogy az utolsó óráját a Sátánnal fogja eltölteni, de őszintén szólva ez eszébe sem jutott. A vele szembe álló sötét bestia közölte fiával, hogy most meg kell küzdeniük, ahogy egészen idáig a kastély nevelőivel tette az óráin. De még mielőtt elkezdték volna, figyelmeztette Rint, hogy ez a harc most nem a győzelemre, vagy a bukásra fog összpontosítani. Hanem arra hogy küzdelem közben felmérhesse azt, hogy a fiú mennyit fejlődött azóta, mióta utoljára látta. A harc végén ha úgy ítéli meg, hogy fia sokat fejlődött az óráin, akkor megengedi majd a későbbiekben Rinnek, hogy átjárhasson az emberek világába.
***
Mind e közben Yukio olvasta a felhozott könyveit a szobájában. De nem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy nemsokára beszélni fog a bátyjával. Azt se tudja, hogy hogyan fog belekezdeni mikor szembe fog állni vele. Főleg azok után, hogy így eltávolodtak egymástól. De muszáj lesz ezt tennie. Ha megint elmenekül ez elől, akkor örökre itt ragad az alvilágban. Az idő teltével, miután elolvasta a könyveket, elindult visszavinni őket.
***
Az oktatóterem minden része kék lángokba volt borulva. Aki ebben a teremben benn maradt volna nézni a küzdelmet, az biztos, hogy élve nem jutott volna ki innen. A harc közben Rin képtelen volt az apja fölé kerekedni, de ez ugyanígy igaz volt fordítva is. Tudta azt is, hogy az apja nem küzd ellene tiszta erejéből. Egy darabig még folyt az összecsapás, egészen addig, amíg a Sátán nem jelezte, hogy ennyi elég volt. Közölte fiával hogy eleget látott, és már megvan a döntése, de nem itt szeretné vele közölni. Még beszélni szeretne előtte Mephistoval, a többi démonkirállyal és a kastélyban élő fontosabb lakosokkal is. Addig várjon türelemmel, és maradjon a közelben, a kastély területénél. Most pedig elhagyhatja a termet.
***
Yukio a titkos szobába érve felpakolta a visszahozott könyveket a polcra. Egyedül a naplót tartotta magánál. Most is vele volt, mert véletlenül ezt is lehozta a többivel. De itt hagyni esze ágában sem volt. A most letett könyvei voltak az utolsók, amiket elolvasott a szobában levő összes többi közül. Még egyszer körbejárta a szoba minden sarkát, hátha talál valami különös dolgot, vagy hátha a boríték nyomára bukkan, de semmit nem talált. Jól tudta azt, hogy miután most minden könyvet elolvasott, már nem lenne sok értelme ide lejárnia. A szoba rejtélye viszont még mindig érdekelte. De nyomok nélkül nem is fogja tudni kideríteni. Azért a naplót és a szoba kulcsát magánál fogja tartani. Elindult a kijárathoz, a küszöbön kilépve pedig visszatekintett a mögötte levő rágcsálóra. Nem értette, hogy ennek a patkánynak mi köze van ehhez a szobához, de egy kicsit hálás volt neki. Ha nem vezette volna el ide sosem az udvar végébe, az ajtóhoz, akkor most nem tudna ennyit az emberekről. Sőt, lehet hogy sokkal több időbe telt volna, mire a fiú döntésre jut az életével kapcsolatban. Így hálából lehajolt hozzá, és újával megsimogatta az aprócska buksiját, majd elköszönt tőle. A fiú szobát elhagyva, bezárva az ajtót észre sem vette, hogy egészen idáig figyelte valaki.
***
A főfolyosón áthaladva, messziről a trónterembe a bátyját pillantotta meg. Ismét a trónon pihent. Szemeit csak akkor nyitotta ki, mikor testvére lépteinek hangja felébresztette, mikor már elég közel volt a trónhoz. Yukio vele szembe állva határozottan közölte, hogy most azonnal beszélni akar vele.
Bátyja, miután abbahagyta az ébredezést mélyen testvére szemeibe nézett. Tekintetet komoly volt, amiből Yukio érezte hogy innét már nem fordulhat vissza.
- Hát akkor kezd el.
Mondta.
- Nii-san, lehet, hogy miután ezt elmondom, csalódni fogsz bennem. Az is lehet, hogy megutálsz. De ha nem mondom el ezt neked, akkor nem tudok továbblépni.
Már egészen kicsi korunk óta, csak csodálni tudtam a teljesítményedet, mindig olyanokra voltál képes, amikre én sosem. A kezdetektől fogva éreztem, hogy más vagyok. Sosem tudtam megfelelni az itteni elvárásoknak, amíg te többször is megtetted a számomra lehetetlen. Én nem arra születtem, hogy ezt a pozíciót foglaljam el a kastélyban. Már a születésünkkor eldőlt, hogy melyikünk lesz az örökös. Nem szeretnék életem végéig az árnyékodban élni. Utálom, hogy ilyen életbe születtem, bármit megadnék csak azért, hogy szabad lehessek, és elhagyhassam a kastélyt. Mivel az anyánk ember volt, így a lehetőség megvan arra, hogy be tudjak illeszkedni az emberek közé. Már egy ideje elkezdtem az emberek után kutatni, és úgy gondolom, hogy segítséggel el tudnék jutni Ashiaba. Én akkor érezném magamat boldognak, ha ott élhetnék. Gondoltam, ezt tudnod kell, mert a segítségedet szeretném kérni.
Yukio az elején még kereste testvére tekintetét, de ahogy egyre jobban emelte fel a hangját, és egyre nagyobb súlyú szavak hagyták el a száját, elbátortalanodott, és a földet kezdte el bámulni. Az, hogy közben nem látta a bátyja szemeit, némi bátorságot adott neki. A mondandója végére sikerült megdermednie és a sírás kerülgette. Csak várta Rin válaszát, mintha kivégzés előtt állna.
- Ahogy én látom, neked is megvolt az esélyed arra, hogy mellettem legyél a trónon, nem állt szándékomban letaszítani téged. Nem igazán értelek. Kettőnk közül te hajítottad el a kezedből a koronát. Azt se nagyon értem, hogy honnan vetted azt, hogy megutállak. Ilyenre ne is merj gondolni. Igaz, hogy rengeteg dologban, amit elmondtál nem értek egyet, de az öcsém vagy, és ha ez tesz téged boldoggá, akkor ebben foglak támogatni.
Ezt követően Rin felállt, megszorította fivére kezét és magával húzta a trónba. Levette a szék oldalára akasztott koronáját, amit gyakran szokott ott tartani, és öccse fejére tette. Köpenyével pedig mindkettőjüket beterítette.
- Csak most utoljára, hogy egyenrangúnak érezhesd magad.
Mondta, gonosz vigyorral az ábrázatán. Yukio pedig belementem a játékába. Olyan volt, mint egy emlékkép kiskorukból. Akkor még sokat játszottak a trónon köpenybe betakarózva és koronával a fejükön mindenféle gyerekjátékot a fantáziájuk segítségével. És sokszor, játék után ezen a trónon nyomta el őket az álom is. Annyi év után, ugyanúgy történt ez most is.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
