Behind Blue Eyes – A kék szemek mögött

Yukio lassan törölte ki az álmot a szemeiből, majd maga mellé bámult, hátha testvére ott alszik mellette. De nem volt ott. Az ritka jelenség, hogy ő aludja tovább a bátyját, így belegondolva talán haza se jött. Ezt feltételezve sóhajtott egyet, majd az ágyból felülve nézett a könyvekre, amiket a titkos szobából hozott fel. Szerette volna, hogy felébredés után ugyanaz a gyönyör fogadja, mint a napló íróját, mikor kitekint az ablakon. De itt a nap fénye helyett örök sötétség borítja a komor tájat. Nincsenek évszakok, nem esik az eső, és még az idő sem telik. Pedig a könyv elolvasása után, mit meg nem adna csak azért, hogy láthassa a nap fényét. Úgy érezte, hogy ha ez valóra válna, akkor ő boldogan halna meg.

***

Elhagyva a hálószobáját, elindult a kastély hátsó udvarába, hogy visszavihesse a könyveket. Odaérvén látta, hogy az ajtó még ott van. Elővette a kulcsát, és ismét átlépett a szobába, ahol minden olyan változatlan maradt, mint ahogy otthagyta. A könyvespolcoknál elkezdte visszarakni a könyveket a helyükre, és indult volna vissza a kijárathoz, de a naplót nem tudta otthagyni. Sajnálta volna eldobni ezt a könyvet a többi közé, így ismét magához vette. Mellé még pár másikat leemelt a polcról, hátha valamelyikük lesz olyan jó, mint a napló, majd kilépett a szobából.

***

A trónteremben nagyobb tömeg várta, az élén Mephistoval, aki odahívta magukhoz a fiút, közölve, hogy a fiatalúr ismét eltűnt. Ebben semmi furcsa nem lenne, de most sokkal hosszabb időre van el, mint ahogy az lenni szokott. Mephisto kissé álszent mosollyal az ábrázatán vonta kérdőre Yukiotól testvére hollétét, amire az előtte álló fiú szó nélkül rázni kezdte a fejét, jelezve hogy sejtése sincs az egészről. Miért is lenne, ha látni is alig látják egymást. Őszintén szólva, már arra sem emlékszik, hogy mikor beszélt utoljára a bátyjával normális körülmények között. Ha ez így folytatódik, akkor lassan már egymás létezéséről sem fognak tudni.

Adta válaszul Mephisto. Hangjában rosszindulatot lehetett érezni, ami felháborította a vele szemben állót. A testvérével biztos, hogy sosem beszélne ilyen hangnemben. Figyelmeztetni se kellett volna, az természetes hogy segít a keresésben. Mielőtt csatlakozott volna hozzájuk, felment a szobájába, hogy letegye a könyveit. Mivel mindenki Rin megtalálásával volt elfoglalva, senkinek sem tűntek fel a kezében levő könyvek. A naplót gyorsan becsúsztatta a párnája alá, a többit az ágy melletti polcra tette, és elindult a kastély elejébe. Mert hogy, a kastélyban teljesen felesleges lenne keresgélni. Ha az épületben tartózkodna biztos, hogy már rég megtalálták volna.

***

Kint, a vár előtt egy határnál elfogy a talaj, ami a kastélyt tartja. Majd ezt szakadék követi, amely körbefonja az épület környékét. Ebből különböző méretű sziklák ágaskodnak fel. Ha valaki el akarja hagyni a kastélyt, akkor azt csak ezeken áthaladva tudná megtenni. Yukio sosem próbálta elhagyni az otthona környékét, mindig kerülte az azt követő sötét szurdokot, ami olyan mintha szándékosan kerítené be a kastélyt. Ez a fiú gondolatában egyre jobban hasonlított egy börtönre, ahol direkt akarják bezárva tartani a bátyjával egyetemben. A ténnyel viszont muszáj szembenéznie, miszerint Rin biztosan a szurdokon túl van. Ha meg szeretné találni, akkor kénytelen lesz körbenézni a kastély környékén kívül is. Egy darabig még nézte a végeláthatatlan semmiséget, amit szürke köd terített be néhol lilás árnyalattal. Egy, a hozzá közel eső sziklára fekete madarak szálltak le, amelyek egészen idáig a magasban áriázták riasztó károgásukat. Sötét tekintettel nézték a szakadék előtt habozó fiút, aki nehezen elindulva, de végül kilépett a hozzá legközelebb eső szilárd részre. Ezt követően, az előtte levő sziklák összeálltak, és egy hídhoz hasonló átjárót formáltak elé. Ezen keresztűl haladva az egyre zavarosabb ködtől néhány, magasabbra kiágaskodó szikla tetejét kivétel alig lehetett bármit is látni.  A fekete madarak zaja az egész helyet bevisszhangozta, növelve a fiúban a feszültséget. Tudta, hogy rossz ötlet lesz a semmibe követnie bátyját, azóta már százszor is megbánta, hogy elindult érte. Ostobaság volt egyedül eljönnie egy olyan helyre, amit nem is ismer, főleg ekkora ködben. Még egy darabig haladt előre, reménykedve, hátha testvére nyomára bukkan, de egy idő után kezdte gyanítani, hogy bátyja már biztosan előkerült. Az is meglehet, hogy már rég hazaért. És most fordított esetben ő van elveszve, de az ő keresésére biztos, hogy senki nem indulna el. Már készült visszafordulni, mikor a háta mögött kék fényre lett figyelmes. Rin volt az, a fényért pedig lángjai voltak felelősek, de a ködtől még így sem látszódott tisztán. Még szerencse, hogy lángokba borította magát, mert akkor öccsével biztosan elkerülték volna egymást. Yukionak a bátyját meglátván, sikerült megnyugodnia, az ismeretlen helytől való feszültsége is lassacskán elszállt. Közeledve hozzá, szólni próbált neki, de valami megragadta a mélységből a lábát. A fiú legnagyobb hibája az volt, mikor elindult erre az útra, hogy teljesen elfelejtette a sötétségben rejtőzködő bosszúéhes lelkek jelenlétét, amelyek a mélybe akarják magukkal húzni.

Ahogy farkasszemet nézett a csontvázzal, kék szemeiben soha nem érzett félelem tükröződött, amivel még a szobában levő titokzatos árny által keltett rettegés sem hasonlítható össze.