Illusion – Illúzió

Yukio riadtan nyitotta ki a szemeit, és nagy lendülettel ült fel az ágyból. Kezét azonnal a szívéhez szorította, ami még most is nagy hévvel kalapált. Csak azt követően sikerült megnyugodnia, mikor észrevette bátyját maga mellett aludni. De vajon hogy került a hálószobájába, mikor abba a másik furcsa szobában ájult el? Mert az biztos, hogy nem álom volt. Ahhoz túl életszerű volt, a fájdalomról nem is beszélve, ami akkor érte. Ködös emlékei szerint még sebeket is szerzett, de most így magára nézve, egyet sem talált. A fájdalom is elmúlt. Ha Rinről lenne szó, akkor egyáltalán nem lenne különös, hogy a sebei ilyen hamar eltűntek volna, hiszen gyors regeneráló képességgel van megáldva, ami öccséből szintén hiányzik. Nagy levegőt vett, majd eszébe jutott, hogy a titokzatos ajtó kulcsát a zsebébe tette. És tényleg benne volt, tehát már biztosan van valós alapja a történteknek, és nem csak álom vagy illúzió volt. A kulcsot megmarkolva azonnal leszaladt a hálószobából, a tróntermen keresztül a főfolyosó végéig, hátha ott van még az ajtó. De nem volt ott. Kissé csalódottan, de egyben megnyugodva fordult vissza a szobája felé. Mert, ha itt találta volna még az ajtót, mit tett volna azután? Ha belépett volna, megint szembe találta volna, magát azzal az árnyal, és ismét át kellett volna élnie ugyanazt, mint előzőleg. A borítékot is sikerült ott hagynia, most már sosem fogja megtudni, hogy mi állt a levélben. Arról a szép nőről nem is beszélve, aki a fényképen szerepelt. Egy dologban biztos volt, mégpedig abban, hogy valószínűleg azért támadtak rá, mert valami olyasmit rejtegetnek abban a szobában, amiről nem kéne tudnia. Ha elmondaná valakinek a történteket, akkor nagy esély lenne rá, hogy rosszul járna vele. Lehetséges, hogy itt a kastélyban mindenki tud erről a dologról, csak ő nem, vagy ha nem is mindenki, akkor azokhoz akikhez pont fordulhatna, titkolóznának előtte. Például ha Mefisztónak mondaná el, simán meglehet, hogy az ő keze is benne van a dologban. Ellenkező esetben nem hinnének neki, a kulcs nem lenne elég bizonyíték. A támadónak is itt kell lennie valahol a kastélyban, ő is bárkinek kiadhatja magát. Ezekkel a gondolatokkal tért vissza a szobájába, és feküdt vissza az ágyba, magára húzva a vörös selyemtakarót. Nem tudott elaludni, egyszerűen nem hagyták nyugodni a történtek. Bátya mellé fordult, aki még mindig aludt. Még álmában is olyan gondtalan és nyugodt fejet vágott, ezt nézve Yukio nyugtatgatni próbálta magát is. De tudta, hogy még Rinnek sem mondhatja el, ami vele történt. Felesleges lenne.

***

A hálószoba ajtaján kopogtattak. Ennek zaja mind két fiút felébresztette. Egy kastélybeli nevelő lépett be a szobába, amolyan komornyikhoz hasonló posztot töltött be az épületben. Megvárta amíg a szobában levők magukhoz nem tértek az alvásból, majd felszólította Rint, hogy sürgősen le kell jönnie a kastély alatti terembe, mert újabb órája lesz. A fiú engedelmeskedve, elhagyva az ágyat, szó nélkül követni kezdte a küldöttet. Csak öccse szavaira állt meg, és tekintett vissza rá.

Kezdte el, de mégsem tudta befejezni.

Bátyja értetlenül nézte egy darabig, hátha Yukio meggondolva magát, mégis felteszi a kérdését. De látva, hogy ez nem fog megtörténni bólintva egyet, kissé fáradt mosollyal intett egyet öccsének, és haladt tovább a komornyik mögött. Yukio csak annyit szeretett volna tudni bátyjától, hogy mikor utoljára elindult aludni a hálószobájukba, akkor ott volt e már az öccse is. De még időben átgondolva, ez furcsa kérdés lenne. Az ember józanon csak emlékszik arra, hogy mikor és hol aludt el előzőleg. Erre a kérdésre meg biztos, hogy még Rin is gyanakodni kezdene. Tehát a testvére segítségére most nem számíthat, az ügy kinyomozása érdekében. De ha számíthatna is rá, akkor se tudna segíteni, hiszen mindig elfoglalt az órái miatt. Yukio érezte, hogy mióta bátyja gyakorlati órákra jár, azóta nagyon elhidegült közöttük a kapcsolat. Alig szoktak egymással találkozni, pedig ugyanabban az épületben élnek. Csak elalváskor, és felkeléskor szoktak együtt lenni, de ez az idő is hamar eltelik.

***

A fiatalabbik fivér ideje nagy részét olvasással, vagy épp írással töltötte, amíg bátyja elvolt az óráin. Ez most sem történt másképpen. Néha viszont megkérték, hogy ahol lehet, segítsen be a kastély feladataiba. De még az is jobb volt, mint a szobája sarkában gubbasztva, elütve az időt írással vagy olvasással, úgy érezni, hogy a világ mit sem tud a létezéséről. Sőt, mintha szándékosan nem akarna senki se tudni a létezéséről. A véget nem érő, folytonos magányból és unalomból elhatározta, hogy kizökkenti magát, és elindult, a trónterembe. Kezében gyertyát tartott, úgy haladt lefele a hosszú, sötét csigalépcsőn. Leérve a terembe a trónon bátyját pillantotta meg. Valószínűleg véget értek az órái, és ismét, a trónon nyomta el az álom. Fejét a vállára támasztotta, hosszú, sötét tincsei szemeit takarták. Yukio közelebb ment hozzá, egy pillanatra végigmérte, ahogy bátyja a trónon pihen. Ezt követően elindult a teremből kivezető főfolyosó felé. Gondolta, hagyja testvérét aludni. A biztonság kedvéért leellenőrizte a folyosó legelejét. Aztán az alagút végéből furcsa hangra lett figyelmes, így odaszaladt. Egy patkányszerű lény volt az, a szájában valami fénylő dolgot tartott. Közelebbről megnézve, Yukio felfigyelt arra, hogy a tárgy a patkány szájában úgy néz ki, mint a kulcs, ami a titokzatos ajtót nyitja. De hiszen azt a kulcsot magához vette. Gyorsan belemarkolt a zsebébe, hogy ott van e még az ajtó kulcsa, de nem találta. Valószínű, hogy a patkány lopta el tőle. A tolvaj alávaló, vörös szemekkel nézett fel a fiúra, olyan volt mintha egy hang is párosult volna hozzá, amelyik azt mondaná, hogy „Kövess!”.És valóban, úgy érezte, hogy követnie kell, így engedett a patkánynak, és utána futott. Egészen kivezette a kastélyból, le a kinti lépcsőkön keresztül, az épület végébe, ahova szinte senki, még a kastély lakosai se szoktak járni. Egy elhanyagolt udvarrész volt ott, a kastély hátuljában. Falait teljesen belepték a száraz, tüskés növények. És ahogy Yukio gondolta, ott volt az ajtó is. Bár most kissé másabb volt, sokkal fakóbb, piszkosabb. Ahogy a falra, erre is rákúsztak az elhalt, tüskés ágak. A patkány letette a kulcsot az ajtó elé, várva hogy a fiú ismét kinyissa. Bár Yukio hiába vette fel a kulcsot a földről, még mindig hezitált. Félt, hogy ismét meg fog történni vele a múltkori, miután belépett a szobába. De a félelemnél is jobban hajtotta a kíváncsiság, a szoba tartalmáról. Mi lehetett a levélben, ki volt az a nő a fényképen és mit rejthetnek magukban azok a könyvek. Lepillantott a lába mellett ülő patkányra, hátha ad neki valamilyen bíztató jelet. Majd egy határozott mozdulattal letépte a zavaró ágakat az ajtóról. A kulcsot beletette a zárba, majd kinyitotta az ajtót. Ugyanaz a látvány, ugyanaz a szoba fogadta, mint előzőleg. Végül nyelt egyet, és átlépve a küszöböt belépett. Az ajtó ezt követően csukódott be mögötte.