Under Cover Of Darkness – A sötétség leple alatt

A mélységből bűnös emberek sikolyai hallatszottak fel. Hangjuk behálózta az egész teret. Rin tisztában volt azzal, hogy most a kastélyban kellene lennie, hiszen feladata van, mégis kiszökött az épület környékéről. Az egyik nagyobb szikla tetejéről nézett le az alatta levő szakadékból felágaskodó csontvázakra. Szemük üregében haraggal és gyűlölettel néztek vissza rá. Csontos karjaikat kinyújtották felé, hogy magukkal húzhassák a sötétségbe. Okkal akarták ezt tenni vele. Az emberi szívet csak egy hajszál választja el jóról a rosszra. Így a démonoknak nem is olyan nehéz ezt a hajszálat elszakítva bűnre csábítani őket. Vannak olyan halandók is, akiknek lelke külső beavatkozása nélkül is a pokolba kerül. Ezek a csontvázak bűnös emberek kárhozott lelkei, amelyek sosem fognak megnyugvásra találni. Dühösek, mert jól tudják, hogy a démonoknak köszönhetik ittlétüket. De nem csak a bűnre csábított emberek lelkei gyülekeznek a pokolban, hanem azoké is akik életüket megutálva maguknak akartak ártani, és öngyilkosságot követtek el. A bosszúéhes lelkeket nézve, Rint nem hagyta nyugodni egy gondolat. Nem félt, és talán sajnálatot sem érzett irántuk. Miért érzett volna sajnálatot, ha kicsi korától kezdve arra nevelték, hogy minden ember rosszra billenthető a saját önzőségük és méltóságuk miatt. Hamis, ártatlan álcát öltenek magukra, hogy megtévesztve és letiporva egymást maguknak szerezhessék a dicsőséget és a kényelmet már a földön való megjelenésük óta. És mégis, lelkeiket bámulva még egyszer megszerette volna erősíteni magában az emberekről alkotta képet. Ezt követően elindult vissza a kastélyba, ahol már egy ideje gyakorlatban is foglalkoznak vele, hiszen nemsokára eljön az a nap, mikor átlépve a másik világba, csatlakozhat a többi olyan démon közé akiknek feladata az emberi lelkek megrontása, és pokolba küldése.

***

A kastély előtt már várták. Mephisto és Yukio volt az. Nem ez volt az első alkalom, hogy ellógta a gyakorlati óráit, amik a kastély alatti teremben szoktak lenni. Legtöbbször Mephisto az, aki összeszedi a fiút, és leviszi megtartani az óráit. Az eredeti neve Samael, és a démonkirályok egyike, amelyek rangban a Sátán alatt helyezkednek el. Az idő és tér királya. Szabad átjárása van a két világ között. Igen bohókás megjelenést kölcsönöznek neki furcsa ruhái, amik miatt akár udvari bohócnak is hihetnénk. Közelében mégis mindenki gyanakvónak és bizonytalannak érzi magát. Őt a fiúk nevelőjének is lehetne nevezni, hiszen már születésük óta rá vannak bízva. Rin lassan haladt felfelé a kastély elejébe vezető lépcsőkön át. Érezte, hogy leszidásra vagy egyéb büntetésre nem kell számítania. Legalábbis Mephistótól biztosan nem. Az egyetlen, aki nehezen viselte el folyamatos hanyagságát, az öccse volt, így az ő tekintetét kerülte. Felérve nem szólt semmit, nem magyarázkodott és okot sem keresett a késedelme miatt. Ugyanígy Yukio is visszafogta magát, bár rajta most kivételesen jobban látszott, hogy mondandója lenne. A kínos csöndet Mephisto törte meg.

Majd intett Yukionak jelezve, hogy innentől egyedül is boldogulni fognak. Ő is visszament a kastélyba, hiszen neki is megvolt a maga dolga. Épp az, hogy nem is volt semmilyen dolga. Yukio bátyjával ellentétben nem részesül külön gyakorlati tanításban. E miatt részben felelős, hogy amíg Rin szabad akarata szerint bármikor tudja használni az apjától örökölt lángjait, addig ő maga tudatosan nem tudja előhívni az erejét. Nevezhetnénk ezt ösztönös cselekvésnek is, mikor hírtelen önvédelem miatt képes, ha csak egy pillanatra is, de lángokba borítania magát. Második oknak nevezhetjük azt, hogy Rin lett az elsőszülött. Ha csak egy trónörökös született volna, nem lenne ilyen bonyolult a helyzet, de mivel ketten vannak, így mindig az idősebbiket illeti a trón. Yukio tisztában volt azzal, hogy ő neki sosem volt, és sosem lesz esélye ezt a szerepet betöltenie Rin mellett. Azt gondolta, hogy talán egy napon el fogják üldözni a kastélyból, ha nem is erőszakkal, akkor magától kell majd elmennie. Koloncként tekintenének rá, talán már most is az számukra. Mégis idegesítette, hogy bátyja ilyen felelőtlenül áll hozzá a dolgokhoz, mikor neki megadatott minden, ami az öccsének nem. De teljesen irigynek sem nevezte volna magát, mert hiába zavarta Rin viselkedése, sosem akart a bátyjának rosszat.

***

A kastélyba belépve egy hosszú sötét folyosón haladt tovább. Ez a folyosó a trónterembe vezet ki, de mielőtt odaért volna megakadt valamin a szeme. Néhány lépésre a kijárattól meglátott egy ajtót, ami idáig nem volt ott. Igaz hogy a fő folyosó tele van ajtókkal amik mind más és más szobákba vezetnek el, de ez itt az alagút végén biztos hogy most került ide. Yukio ismerte a kastély összes részét, ezért volt számára olyan feltűnő ez az ajtó. De ha tévedne is, azon már nem lehetne átsiklani, hogy minden ajtónak ugyanolyan mintája van, kivétel ennek az egynek. Kereszt volt belevésve, amit körbefont egy tüskés növény. Az ajtó kilincsében pedig egy furcsa, fekete kacskaringós kulcsot hagytak. Ebben a helyzetben bárkit kíváncsivá tett volna, hogy mi rejlik az ajtó mögött, de mi van, hogyha nem szabad bemenni oda? Ha egészen idáig direkt volt elrejtve ez az ajtó? Yukio mindig kerülte a bajt és a hasonló problémás szituációkat is. Lépett volna tovább, figyelmen kívül hagyva az ajtót, mintha nem is lenne ott. Mégis, valami azt súgta neki,hogy mondjon ellent saját természetének, és nézze meg, mi van mögötte. Attól csak nem fog bajba keveredni, ha résnyire nyitja ki az ajtót, és azon pillant be a szobába. A kilincset megmarkolta a kulcsot pedig megfordította, amíg a zár nem kattant. Ahogy kigondolta, csak bepillantani készült. A résből nézve csak egy egyszerű szobának tűnt. Könyves polcok a falaknál, jobb oldalt egy szakadt kanapé, középen pedig egy asztal rajta egy gyertyatartóval, aminek a fénye világította be az egész szobát. Látszólag nem tűnt olyan különösnek, mint amire számított, de még mindig gyanús volt. A szoba egyszerű megjelenése viszont felbátorította arra, hogy közelebbről, bentről is megvizsgálhassa. A biztonság kedvéért, a kulcsot zsebre vágta, és úgy lépett be. Óvatos léptekkel haladt az asztal felé, közben végigmérte a szoba többi részét is. Az asztalon néhány könyvet és egy borítékot fedett be teljesen a por, ahogy a könyvespolcokat is eláztatta a mocsok és a pókháló. Yukio rögtön felfigyelt a borítékra, ami úgy pihent ott az asztalon, mintha csak azt várná, hogy valaki kibonthassa. Ebben egy régi fényképet talált, egy fiatal nőről. Finom, ránctalan arca volt, kedves mosolya és hosszú, hullámokkal teli haja. A borítékban volt egy levél is, amit épp elolvasni készült, mikor valaki lépteire figyelt fel maga mögött. A hangra megfordulva, sötét árnyat látott, melynek szemei vörösen rikítottak ki a feketeségből. Yukio az ajtóhoz sietve, próbált kijutni, de az zárva volt. A látása egyre homályosabbá vált, a szívét szúrós fájdalom érte, a földet pedig vér áztatta be. Az árny egyre közelebb került hozzá, míg végül teljes sötétség nem érte a szobát, és a kétségbeesett fiú az eszméletét nem vesztette.